Ismerd meg magad. Megint, újra a görögöktől merítek. Nem is tehetek mást, nem hiszem hogy nekem a fügefa alatt ücsörgő Sziddhártha üdvözítést tud adni. Ahhoz egy kicsit messze születtem attól a ponttól, ahhoz egy kicsit sok réteg van már bennem - innen nyugatról. Írtam már, hogy számomra a zsidó-görög-római szimbólumrendszer ad megoldást és utat ahhoz hogy előre tudjak haladni. Nem akarok körbe - körbe forogni, nekem kell az hogy legyen előttem valami út, legyen katarzis. Mint a görög drámában, mint a görög mitológiában. Persze ez úgy lett az enyém, a mienk hogy Rómába hozták, Rómában lett az ami. A legjobb példa erre a Rómabeliekhez írt levél, az az esszenciája ennek a folyamatnak. Nem azt mondom, hogy maga a levél az, mert azzal kapcsolatban vannak kétségeim, hanem maga a a folyamat szimbolikus. Ahogyan a zsidó Pál Korinthusban megírja a Rómabelieknek azt amit. A görög közvetítés fontos, az ahogyan ami zsidó volt göröggé lett, aztán az római és európai. Kellenek ezek a görög gyökerek, jobban mint gondolnánk. Jobban bennünk élnek mint hinnénk, és jobban rácsodálkozunk mint szeretnénk.
Szóval görög mitológia és katarzis. Itt van például a labirintus története Minosz királlyal és Thészeusszal. A történet dióhéjban ismert, Poszeidon tengerből kilépő bikáját nem áldozza fel a király, hanem megtartja, majd a királyné szerelmes lesz a bikába, akitől félig bika, félig ember gyermeke születik - Minotaurusz. A szörnyszülött emberhúst eszik, labirintust építenek neki, abba zárják, majd Thészeusz a labirintus mélyére hatolva megöli Ariadné segítségével.
A bika nagyon ősi motívum, áldozati állat a zsidó kultúrában is. A keleti bikakultuszok egészen sokáig éltek tovább még Rómában is, elég ha csak a Mithrasz misztériumra gondolunk ami egészen az V. századig jelentős vallás volt a birodalomban. Valami szakrálist, ősit testesít meg, tisztát, eredetit. Erő, termékenység, nyers és elemi ösztön. Midász az önzőséget szimbolizálja a történetben, nem áldozza fel a bikát, nem mond le róla valami magasabb rendű érdekében, az ösztöneire hallgat. A mitológiában nem történik meg semmi csak úgy. Ok-okozat, ha valaki döntött valamit, akkor elindul egy lánc. A döntés valamilyen érdeket szolgált, valamilyen érdeket sértett. A görög istenek mind egy-egy emberi tulajdonságot szimbolizálnak, egyiket imádni a másikkal való összetűzést ígérhet. Ha engedünk a testi vágynak, akkor az lehet a ráció rovására megy, és Pallasz Athéné egyszer benyújtja a számlát. Ez most is így van, nagyon így van, de jól is van ez így. Midász önzősége tovább gyűrűzik, a királyné is birtokol, a bikával lép nászra és ennek a gyümölcse Minotaurusz. Egyesül benne és általa az emberi és a szakrális, az isteneknek szánt áldozat - és ez annyira rémisztő, hogy el kell rejteni. Borgesnek van egy mély és döbbenetes írása erről, és ez lényegében Minotaurusz monológja. Azé a Minotauruszé, aki a világ szemében szörnyeteg, azonban a maga rendszerében érzékeny, természetes és sebezhető. Minotuarusz embert eszik, mert a király önzése átvitt értelemben és szó szerint is pusztító.
A labirintus mindig azt az utat szimbolizálja amelyen az embernek végig kell haladnia. Egy beavatás, egy megtisztulás, egy kitérőkkel és zsákutcákkal tele útvesztő. A legtöbb ábrázolás kör alakú, és a közepén van a megoldás, a katarzis. Maga a szörny, aki miatt le kell mennünk a mélyre, akivel ott szembe kell néznünk. Ha Borgesre gondolok - és muszáj mert nagyon jó az amit erről írt - ez megváltás mindenkinek. Thészeusz ott nem talál mást csak amit kintről hozott, a Minotaurusz az aminek ő látja. Saját magát látja meg, azt amit magában szörnyetegnek vél és gondol, és le kell küzdenie. Maga a labirintus kifejezés abból a kétélű bárd elnevezéséből ered, amit áldozati fegyverként használtak. Bevégzi az áldozatot, ami nem harc. Küzdelem, de nem Minotaurusszal, hanem a labirintussal és azzal amivel szembe kell néznie.
Befele nincs instrukció, csak bizonytalanság, és ismeretlen. És annál nagyobb Thészeusz félelme minél inkább magába mer nézni. És Minoturuszt is annál könnyebb legyőznie, minél inkább szembe mer nézni vele. Ismerd meg magad - ha ismered mi ellen kell küzdened, akkor már szinte nyertél is. És ami még fontos - befele nem vezet Ariadné fonala, az csak a labirintusból való kijutást segíti meg. Ne legyenek illúzióink, nem mondja meg semmilyen GPS rendszer hogy mikor kell jobbra fordulni:)
Szóval görög mitológia és katarzis. Itt van például a labirintus története Minosz királlyal és Thészeusszal. A történet dióhéjban ismert, Poszeidon tengerből kilépő bikáját nem áldozza fel a király, hanem megtartja, majd a királyné szerelmes lesz a bikába, akitől félig bika, félig ember gyermeke születik - Minotaurusz. A szörnyszülött emberhúst eszik, labirintust építenek neki, abba zárják, majd Thészeusz a labirintus mélyére hatolva megöli Ariadné segítségével.
A bika nagyon ősi motívum, áldozati állat a zsidó kultúrában is. A keleti bikakultuszok egészen sokáig éltek tovább még Rómában is, elég ha csak a Mithrasz misztériumra gondolunk ami egészen az V. századig jelentős vallás volt a birodalomban. Valami szakrálist, ősit testesít meg, tisztát, eredetit. Erő, termékenység, nyers és elemi ösztön. Midász az önzőséget szimbolizálja a történetben, nem áldozza fel a bikát, nem mond le róla valami magasabb rendű érdekében, az ösztöneire hallgat. A mitológiában nem történik meg semmi csak úgy. Ok-okozat, ha valaki döntött valamit, akkor elindul egy lánc. A döntés valamilyen érdeket szolgált, valamilyen érdeket sértett. A görög istenek mind egy-egy emberi tulajdonságot szimbolizálnak, egyiket imádni a másikkal való összetűzést ígérhet. Ha engedünk a testi vágynak, akkor az lehet a ráció rovására megy, és Pallasz Athéné egyszer benyújtja a számlát. Ez most is így van, nagyon így van, de jól is van ez így. Midász önzősége tovább gyűrűzik, a királyné is birtokol, a bikával lép nászra és ennek a gyümölcse Minotaurusz. Egyesül benne és általa az emberi és a szakrális, az isteneknek szánt áldozat - és ez annyira rémisztő, hogy el kell rejteni. Borgesnek van egy mély és döbbenetes írása erről, és ez lényegében Minotaurusz monológja. Azé a Minotauruszé, aki a világ szemében szörnyeteg, azonban a maga rendszerében érzékeny, természetes és sebezhető. Minotuarusz embert eszik, mert a király önzése átvitt értelemben és szó szerint is pusztító.
A labirintus mindig azt az utat szimbolizálja amelyen az embernek végig kell haladnia. Egy beavatás, egy megtisztulás, egy kitérőkkel és zsákutcákkal tele útvesztő. A legtöbb ábrázolás kör alakú, és a közepén van a megoldás, a katarzis. Maga a szörny, aki miatt le kell mennünk a mélyre, akivel ott szembe kell néznünk. Ha Borgesre gondolok - és muszáj mert nagyon jó az amit erről írt - ez megváltás mindenkinek. Thészeusz ott nem talál mást csak amit kintről hozott, a Minotaurusz az aminek ő látja. Saját magát látja meg, azt amit magában szörnyetegnek vél és gondol, és le kell küzdenie. Maga a labirintus kifejezés abból a kétélű bárd elnevezéséből ered, amit áldozati fegyverként használtak. Bevégzi az áldozatot, ami nem harc. Küzdelem, de nem Minotaurusszal, hanem a labirintussal és azzal amivel szembe kell néznie.
Befele nincs instrukció, csak bizonytalanság, és ismeretlen. És annál nagyobb Thészeusz félelme minél inkább magába mer nézni. És Minoturuszt is annál könnyebb legyőznie, minél inkább szembe mer nézni vele. Ismerd meg magad - ha ismered mi ellen kell küzdened, akkor már szinte nyertél is. És ami még fontos - befele nem vezet Ariadné fonala, az csak a labirintusból való kijutást segíti meg. Ne legyenek illúzióink, nem mondja meg semmilyen GPS rendszer hogy mikor kell jobbra fordulni:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése