Az időzítés nagyon fontos. Ki ne tudná? Persze van hogy az ember siet, sietne valahova és örül hogy megérkezik, örül hogy el tud intézni valamit. Nem mulaszt el egy fontos találkozást, el tud mondani valami fontosat vagy el tudnak mondani neki valami fontosat. Szóval igyekezzünk csak, ha úgy érezzük hogy menni kell akkor menjünk, ha tenni kell akkor tegyük - ne habozzunk, nem tudhatjuk mennyi idő áll rendelkezésre, van-e idő "fontolva haladni". Ilyenkor nem megkomponálja az ember az érkezését, valami sürgető oknál fogva ott akar lenni, nem akarna mulasztani a világért sem. Nem akar időzíteni, tudja hogy várják - ő is várja az alkalmat, azt a fontos és sürgető valamit. A lelke mélyén reménykedik hogy sietségét siker koronázza. Megszerzi amit akart, elvégzi, teljesíti és megnyugszik.
Így sietett Luisa is egykoron, Azeglio márkijának felesége. Nyomós oka volt rá, mert hírül vette hogy férje haldoklik. Sokszor választotta el őket az élet, a márki az olasz függetlenségért élt-halt. Lusia sietett - mégis elkésett, ahogyan a halálos ágy mellé ért, a márki meg is halt. Azeglio márki azért még köszöntötte őt - és egyben el is búcsúzott - ilyenformán: "Ah, Luisa Te pont mindig akkor érkezel, mikor nekem mennem kell."
Azt hiszem azért megérte ez a sietség is. Senki nem vitathatja egymás iránti tiszteletüket, szeretetüket. Egy ilyen szeretetteljes "feddés" is csak két egészen közel álló ember között hangozhat el, és olyan természetes hangsúllyal mintha nem is életről és halálról lenne szó aktuálisan. Illetve joggal képzelne az ember bölcselkedést, szentimentalizmust ebbe a pillanatba. Szerencsére ilyesmiről szó sem esett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése